2008. 03. 16.
Régóta nem írtam... Nem találtam a szavaimat. Gondoltam, hogy kellene írni, de nem ment.
Nem is tudom hol kezdjem. Nagyanyám jelenleg rehabon van :-) Két hónapja nem jutott alkohol a szervezetébe! Szeret ott lenni, ahol most van: foglalkozásokra jár, imádja a beszélgetős terápiákat, az orvosokat, a pszichológusokat.
Januárban odáig fajultak a dolgok, hogy kihívtam a mentőket. Illetve nem is. Visszább kell ugranom. December végén, egy szép vasárnap este hív nagyanyám szomszédja, hogy nagyanyám a elesett az előszobában, nem bír felállni, a kulcs a zárban, ők sem tudnak bemenni (van, nekik kulcsuk, direkt). Én odarohantam. Zárat fel kellett végül feszíteni. Nagyanyám részeg állapotban a földön fetreng, alig bír lábra állni. Hívom az ügyeletet (úgy tettük fel a kanapéra hárman), a diszpécser azt mondja, hívjam a mentőket, elesett, bármilyen törése vagy belső vérzése is lehet. Tárcsázom a mentők számát, és elkövetem azt a hibát, hogy megemlítettem az alkoholos befolyáltságot. A diszpécser egyébként rendes volt, azt mondta, ha nem egyezik bele a beteg, hogy bevigyék bárhova, akkor feleslegesen küldött ki egységet (és az ugye pénz... mármint az államnak). Visszahívom az ügyeletet, elmondom, mi a helyzet, naná, hogy a kedves diszpécser hölgy igencsak kekk módon viselkedik, majd közli, hogy "jó, akkor majd 3 órán belül kimegy valaki". Szerencsére egy órán belül kint voltak. Nagyanyám addigra józanodott, az orvos megállapította, hogy hörghurutja van, és írt fel antibiotikumot. Ennyi....
Na, ki lettem okítva - barátok, orvosok által -, legközelebb hogyan csináljam. Alkoholról egy szót sem, egyből a mentőket hívjam, mondjam, azt, hogy nem tud mozogni, nagyon beszélni sem, attól félek agyvérzése van. Januárban eljött a következő alkalom. Mentők 10 perc alatt kint voltak, én még a folyosón elmagyaráztam, hogy mi van. Nagyon rendesek voltak. Látták, hogy még gyógyszert (nyugatókat) is beszedett, megkérdezték: "öngyilkos akart lenni?" Erre ő rávágta, hogy igen. Na usgyi be a toxikológiára. Szerencsére nem mosták ki a gyomrát. Egy éjszakát töltött itt, másnap átvitték neuróra egy másik kórházba.
Nem tudom leírni milyen érzés volt, amikor otthagytam őt a zárt osztályon! Valahogy úgy éreztem, amikor búcsúztam tőle, hogy meg kell öleljem. A fülébe súgtam: "szeretlek"! (Teljesen spontán jött, magam sem értem, hogy tudtam megtenni, amikor már annyira gyülőltem, hogy arra nincs is szó....) Ekkor átkarolt ő is: "Én is szeretlek, és ne haragudj!"- mondta. A jelenetet látva a nővér szemében is megjelentek a könnycseppek. Másnapra hál az égnek, áttették a sima neuró osztályra. Két hetet töltött ott, majd sikerült megbeszélni, hogy vegyék át rehabilitációra. Azóta ott van.
Hihetetlen volt ez az elmúlt két hónap. Még írok majd, most dióhéjban, hirtelenjében blogra vetettem a történéseket.
Úgy tűnik remény van, viszont az egyáltalán nem biztos, hogy annyira helyre jön, hogy magát el tudja rendesen látni.
Azoknak, akik hasonló cipőben járnak, pedig üzenem: van remény! Akarattal és szeretettel (még ha nehéz is) lehet segíteni. Lehetőség van rá, helyek vannak az ilyen betegeknek. Kényszert kell alkalmazni, és akkor valamit sikerül tenni.
