2008. 05. 03.
Tegnap nagyanyámat kiengedték a rehabról. Három hónap alatt nagyon szépen fejlődött, orvosok, pszichológusok el voltak ájulva tőle. Milyen hamar beilleszkedett, milyen közlékeny, együttműködő, micsoda társasági lény. Úgy tűnik, az alkohol sem hiányzik neki. Én hetente kétszer-háromszor jártam ki hozzá, az utóbbi időben csak hetente egyszer tudtam. Szüleim külföldön, de ők is voltak itthon időközben, amúgy három naponta telefonáltak neki.
Most hazajöttek, mert nagyanyám ki akart már végleg jönni a rehabról - tovább nem tudtuk húzni. De úgy voltunk vele, adunk neki egy esélyt, kihozzuk, most egy kicsit vele vagyunk, amíg visszaszokik, hátha sikerül.
Anyuék tegnap délelőtt mennek érte, nagyanyám pedig közli velük, hogy ő most nem jön ki, majd hétfőn. Kisült, hogy azért van megsértődve, mert mi "szeretet otthonba akartuk dugni". Erről egyébként két hónapja volt szó, azt is a másik nagymamám hozta fel neki egy beszélgetés alkalmával, hogy nem gondolkozott-e el ezen, hátha jobb lenne egy szép idősek otthonában, nincs egyedül, foglalkozások vannak stb. Nagyanyám hallani sem akart erről, állítólag utána 200-ra felment a vérnyomása. Na, mi szóba sem hoztuk neki többet a dolgot. És valóban szépen javult. Adjunk neki hát még egy sanszot.
Ő így hálálta meg, hogy miután szüleim ezer kilométert utaztak csak ő miatta, most megmakacsolja magát. Anyuék végül eljöttek a kórházból. Pár óra múlva csörög a telefon, menjenek mégis vissza érte. Na ekkor kellett volna, azt mondani, hogy nem. Nyilván, nem tettük. Szüleim vissza (csak jelezném, hogy a városon kívül van ez a rehab hely, cirka 30 km). Elhozták. Végig sértődötten ült a kocsiban, vásárolni nem volt hajlandó, kapott ő májkonzervet a kórházban... Anyuék hiába hívták másik nagyszüleimhez délutánra, nem akart menni. Én mindeközben itthon tanultam.
7 óra körül csöng a telefon, nagyanyám szomszédja, hogy már másfél órája keresi őt, csenget, kopogtat, de semmi válasz. Televízió be lehet kapcsolva, azt hallja, de semmi többet. Na, miután már a telefont sem vette fel, odarohantunk.
Amikor odaérünk, halljuk, hogy nyöszörög: "Kapcsolja fel kérem a villanyt". Megint részeg. Kulcs a zárban, kívülről nem tudjuk kinyitni. Ismét fel kellett törni a zárat, fél óra után jutottunk be. Nagyanyám a földön fekszik, sötétben, nem bír magától felállni (ugye, nyugatót is kap, ez az alkohollal különösen jó összhatásban van). Fel raktuk az ágyra. Hívtuk a mentőket (duma ugyanaz, mint múltkor, alkoholról egy szót sem, mert nem jönnek ki... sajnálom, de ez van).
Mentők negyedórán belül kint voltak, az orvosnak elmagyaráztuk mi a helyzet, és ő már akkor közölte, hogy ha csak szimplán ittas, és semmi más baja nincs, akkor ő sajnos nem vitetheti be kórházba. Így is lett: vérnyomása, cukra, EKG-ja rendben, mérgezés veszélye nem áll fent, öngyilkos nem akar lenni. Csupán csak ivott. Ahhoz meg mindenkinek joga van, hogy a saját lakásában alkolholt fogyasszon. Hiába mondtuk, hogy de hát mindenféle gyógyszert, köztük nyugatót szed, és arra iszik, az orvos hajthatatlan maradt. Amit értek én. Törvény, meg betegjog, meg emberi méltósághoz való jog, meg az orvos is fél. Persze, mi van az én személyes emberi méltóságommal, szabadságommal? Egy alkoholistának joga van tönkretenni engem, a családját? Tudom, ennek eldöntése nem az orvos dolga. Annyit még egyébként megtett, hogy felhívta a rehabot, ahol ugye papíron még ott van nagyanyám, most csak eltávot kapott, hétfőn írják csak meg a zárót. Ott az ügyeletes orvos tegnap este fogadta volna.
A mentősök - akik egybéként tényleg rendesek és megértőek voltak - hívtak betegszállítót, az melegváltással meg is érkezett. Ám nagyanyám megmakacsolta magát ismételten, és sehogy sem lehetett őt rávenni, hogy visszavigyük a rehabra. Pedig ők is, én is, nagyon szépen beszéltünk vele, hogy csak egy picit menjünk vissza, neki lenne jobb. Nem használt. Már nekem sem hisz, bennem sem bízik. Mi becsaptuk őt. Fél óra noszogatás után feladtuk. A betegszállító még próbált telefonálni, ide-oda, hogy mit lehetne tenni, de sajnos kényszert nem lehet alkalmazni.
Így az egész éjszakát nagyanyámnál töltöttük, ugyanis mindig felkelt, dülöngélt, matatott valamit, szerintünk még 3 db xanaxot is bevett, amit talált, és amit mi nem vettünk észre, amikor kiürítettük a gyógyszeresét. Óránként járt ki wc-re, egyszer a bejárati ajtót nyitotta ki a wc helyett.
Soha többet még egy ilyen éjszakát. De még az ellenségemnek sem kívánom.
Patthelyzet állt elő: törvény van, megoldás nincs. Az alkoholista nyugodtan alholizálhat az otthonában. Csak akkor viszik be, ha mérgezés van, vagy öngyilkos akar lenni (ugye ez állt fent januárban, vagy legalábbis nagyanyám ezt mondta a mentősöknek). Rendőrség ugye meg csak akkor jön ki, ha vér folyik. Önszántából már nem akar sehova sem menni. Tehát? Tehát meg kell várni azt a pillanatot, amikor a fent említett két helyzet közül valamelyik áll fent (mérgezés, öngyilkossági szándék), és akkor toxikológia. Ami viszont nem jelenti azt, hogy majd utána hajlandó rehabra menni ismét.
Ez alatt a három hónap alatt úgy átvert nem csak minket, de az általa imádott orvosokat és pszichológusokat is, mint a pinty! Három hónap megfeszített orvosi és terápiás munkája három óra alatt a ködbe vész. Az általunk feléje irányuló szeretetről nem is beszélve. Mert hímestojásként bántunk vele. Belementünk abba, hogy próbálja meg egyedül. És nem. Az akohol mindenek felett. Persze, mi vagyunk a szemetek... az ő szemében.
A "leszarom" takitikát kellene alkalmazni. Igyon ha akar, LESZAROM! Tegye tönkre magát, LESZAROM! Csak társasházban él. Hogy önmagában kárt tesz, egy dolog, de a szomszédokat nem kéne veszélyeztetni. Ha a préri kellős közepén lakna, otthagynám, nem érdekelne, így viszonyt nem tehetem.
Sajnálom, hogy ezt mondom / írom. Aki volt már ilyen helyzetben, azt hiszem, érti miről beszélek. Aki meg nem... az örüljön neki, de komolyan!
