2007. 11. 01.
Nehéz felvenni a harcot. Idáig nem is is sikerült. Amikor megtudtam, azt, amit eddig nem akartam észrevenni - tudniillik, hogy nagyanyám alkoholista -, még élt bennem a segíteni vágyás, hogy majd, én az unoka, kihozom őt. Hogy majd kitalálok valamit, amivel elfoglalja magát, és nem iszik majd. Hát, nem találtam ki semmit (mellesleg egy sima hobbi, valószínűleg nem is segítene már rajta).
Kicsit úgy érzem, ölbe tett kézzel ülök, míg szép lassan rá megy nagyanyám alkoholizmusára a családom... és én is. Múltkor fent voltam nála. Volt egy pillanat, amikor legszívesebben felálltam volna, és otthagytam volna a részegségével együtt. Nem tettem, de csak azért mert jól nevelt vagyok.
Sokan mondják ismerősök, akik tudják az igazságot, hogy valamit kellene vele kezdeni. De mit? Azt hiszik, olyan könnyű neki megbocsájtani? Én lassan nem bírok vele beszélgetni, még, ha józan, akkor sem. Egyre csak nő, és csak nő bennem a gyűlölet és az elkeseredettség. Persze van, aki szerint nekem nem szabad a vállamra vennem ezt a nagy terhet. Akkor mit csináljak? Ne is nézzek feléje? Igazából az idegeimnek az lenne a legjobb. De a lelkiismeretemnek nem. Matt helyzetbe kerültem. Segítenék, de nem tudok. Nem tudok, mert foglalmam sincs hogyan kezdjek hozzá. Nem tudok, mert elfogyott az energiám és a türelmem. Fáj...nagyon...
