2007. 11. 06.
Ma éjszaka furát álmodtam. Nagyanyámmal voltam. Anyu is velünk volt. Egy napraforgós réten voltunk, egy szép kis házban. Nagyanyám sírt, nagyapám miatt, meg, hogy neki milyen borzasztó nehéz most egyedül (mostanában csak ezt halljuk). És én hirtelen átöleltem, megpuszilgattam. Éreztem rajta az alkoholszagot, de nem bántam, tovább öleltem, anyám legnagyobb megrökönyödésére. Nagyanyám pedig hagyta, hogy öleljem.
Persze ebben egy átlag ember számára semmi fura nincsen. És pár évvel ezelőtt számomra sem lett volna meglepő ez az álom. Most mégis az. Hónapok óta csak gyűlik bennem a harag nagyanyám iránt. Már-már ott tartok, hogy rá sem bírok nézni... nem, hogy átöleljem! Amikor panaszkodik, egész egyszerűen idegesít. Tudom, hogy nehéz, mindenkinek nehéz, nagyon szerettük nagyapámat... de hagyja már abba a bőgést, nem bírom. És álmomban, lám, megértettem, együttéreztem vele, ami mostanában nem történt meg velem a valóságban. És megbocsátottam neki... Különben miért öleltem volna át?
Igazából erre most nem lennék képes. Nem tudnám tiszta szívből átölelni. De lehet, hogy jó úton járok ezzel az álommal?
