2007. 11. 25.
Fáradt vagyok, nagyon. Mégsem tudok aludni. Ahogy behunyom a szemem emlékképek tűnnek fel, nagyapámról. Amikor a kórházban volt, betegen, némán és bénán feküdt. Vagy, amikor a sürgősségire mentünk vele. Aztán, amikor láttam őt halottan a kórházi ágyon. És a temetés, a koporsó. Ahogy lezárták a koporsót. Amikor leeresztették.
Megpróbálok olyasmire emlékezni, ami szép vele kapcsolatban. De ma nem megy. Pedig kellene. A jellegzetes mosolyára, a legyintéseire,a hangjára. Arra, amikor a szalagavatómon megtáncoltatott - alig győztem követni. A büszkeségre, ami kiült az arcára, amikor lenyelvizsgáztam, leérettségiztem, felvettek az egyetemre, vagy éppen minden apró sikeremkor.
És ott van az elkeseredettségem nagyanyámmal kapcsolatban. Hogy ő sem könnyíti meg a helyzetet. Hogy miatta nem sikerül rendesen feldogoznom, ami történt. És mérges is vagyok magamra, hogy tehetetlenül állok. Nincsen erőm segíteni rajta. Mintha megfutamodnék. Kínoz a lelkiismeret-furdalás, ugyanakkor ha találkozunk, iszonyú gyorsan felmegy a pumpa. Ha józan, tudok vele minimális szinten beszélni (leginkább az időjárásról), de ha részeg.... elönt a düh, és lesütött szemmel ülök az asztal mellett, tömöm magamba a kaját, hogy ne kelljen szólnom, közben majd megfulladok mert fojtogat a sírás. Azt hittem, ha eltelik egy kis idő, lenyugszom én is, gyűjtök energiát, és képes leszek neki segíteni. Még mindig nem megy.
Eddig reménykedtünk, hogy ha elmegy idegorvoshoz - ami nemrég megtörtént - talán előrelépés történik. De nem. Az orvos felírt neki nyugtatót meg antidepresszánst, illetve elküldte a pszichiáterhez, mert ez utóbbit csak ő írhatja fel. De majd az is csak legyint, felírja a gyógyszert, aztán ennyi. Igazából k...va nem értem ezt az antidepresszáns dolgot. Nem vagyok az a típus, aki összeesküvés-elméleteket sző, de mostanában egyre inkább olyan érzésem van, hogy ebből csak a gyógyszergyártó cégek profitálnak. Még abban sem vagyok biztos, hogy valóban létezik olyan betegség, amit depressziónak hívnak. Az embereknek nem bogyók kellenének, hanem... hanem megértés, szeretetteljes családi, baráti stb. légkör. És itt jutok el magamhoz. Hiába próbálná az orvos - ha egyáltalán megpróbálja! - rábeszélni az elvonóra, a kezelésre, ha mi, a család nem tudunk neki megfelelő hátteret biztosítani. Igen...gyávák vagyunk. Nem megy. Persze, az is igaz, nem akarjuk, hogy a folytonos veszekedés, mérgelődés a mi egészségünk rovására menjen. Inkább megpróbálunk vele a legritkábban találkozni, csak telefonon értekezni, és az időjárásról beszélgetni. Mert különben mi őrülünk bele.
Fél négy. Reggeledik. Az előbb hallottam madárcsicsergést. Csak el tudok most már aludni.
