(Egy másik blogról hoztam át, szépen bemáslom ide is)
2007. 10. 15.
Szeretetet adni a legnehezebb. Különösen, ha egy alkoholistáról van szó. Pláne, ha családtag. Pláne, ha régebben szeretted, felnéztél rá, csodáltad... és most rettenetesen nagyot csalódtál.
21 éves vagyok (lassan 22), és a nagyanyám alkoholista.
Évek óta iszik. Én csak most januárban tudtam meg. Persze, eddig is sejtettem valamit. De az ember úgy van vele, hogy "á, az kizárt, hogy az én nagyanyám igyon, biztos csak rosszul érzem, hogy piaszaga van". Mostanra a szesz szagától felfordul a gyomrom, ha érzem rajta.
Nem telik el olyan nap, hogy ne nyúljon a pohár után. Borzadály likőröket, olcsó konyakokat iszik... üvegből, tulajdonképpen pohárra már nincs is szüksége. Mindezt titokban, természetesen. Csak hát, azt nem érzékeli már, hogy bűzlik az alkholtól, hogy imbolyogva jár, hogy összeakad a nyelve, ha megszólal. Szánalmas...
Nagyapám küzdött vele, sokáig. És belehalt. Három és fél hete temettük el. Agydaganata volt, rosszindulatú, a legeslegrosszabb ráadásul. Megműtötték, de már csak három hónapja volt hátra, az is bénán, és némán: nem tudott már beszélni, eleinte még halandzsázott, aztán teljesen elhallgatott, semmilyen formában nem kommunikált már velünk. Csak remélni tudom, hogy megtalálta még halála előtte a lelki békét.
Úgy érzem, bár nem bizonyított, a rák, ami megtámadta, nagyban nagyanyámnak köszönhető. A rák lélektani inditattásáról még csak félve beszélnek, viszont én úgy gondolom, amikor az embert a saját teste számolja fel, az nem véletlen. A sok stressz, elkeseredettség és elfojtott düh az ember ellen fordul, és megbetegíti.
Tragikus belegondolnom abba, hogy nagyapám, az áldott jó szívű, min ment keresztül évek óta nagyanyám mellett. Nem hagyta ott, pedig megtehette volna, de tudta, pár hónapon belül nagyanyám elissza az összes pénzét, és az utcára kerül. Volt egyébként, hogy nagyapám másképp nem tudott bejutni a saját lakásába csak pajszerral, a kulcsot ugyanis nagyanyám a zárban hagyta, és nem tudta beengedni, mert öntudatlanul hevert a padlón.
A legszebb az egészben, hogy mindeközben az ismerősök eszményi házaspárnak gondolták őket. Hát, nem voltak azok.
Az ok, amiért most blogot indítottam, hogy megosszam ismeretlenekkel a fájdalmamat, az elkeseredettségemet, és, hogy a tehetetlenségemet cselekedetté tudjam fordítani. Talán kapok segítséget azoktól, akik olvasnak, akik esetleg hasonló cipőben járnak, vagy egész egyszerűen csak együtt éreznek. És legfőképp e blog arra van, hogy kiírjam magamból azt, a borzalmat, ami bennem él. És, amivel én sokáig nem tudok élni. Bár gyűlölöm nagyanyámat azért, amit tesz, azt hiszem segíteni kell rajta. És ha nem is miatta teszem, hát magam és a szüleim miatt, akik mindannyian, ha így megy minden tovább, belebolondulunk a helyzetbe. Remélem van még remény...
